Vannak visszatérő élethelyzetek, hasonlóan ismétlődő kapcsolati motívumok, amikkel gyakran találkozom az egyéni folyamatok során. Ilyenkor felmerül a kérdés, mivel idézem ezt elő? Hogyan tudnék ezen változtatni? Ezen merengve jutott eszembe az a mondás, hogy ismétlés a tudás anyja. De vajon miért kellene ismételni valamit újra meg újra, ha már tényleg tudom, ha már átégett rajtam, és beleégett a lelkembe?
Azt tapasztaltam, hogy nagyon nem mindegy, hogyan tudok valamit: mennyire mélyen tapasztaltam meg? Benne maradtam-e elejétől végéig? Át mertem élni annak minden árnyalatát, nem kiugorva belőle? Vagy csak hallottam róla, netán egy filmet, vagy színházi darabot nézve részlegesen éltem meg azt a minőségemet? Olvastam, filozofáltam róla a barátokkal? Tán érezgettem belőle, s amikor ijesztővé vált, vagy a környezet felhúzott szemöldökkel reagált rám, lezártam, elnapoltam az élményt?
Megfigyeltem, hogy az elme tulajdonképpen úgy működik, mint egy szeletelőgép. Főként a múltból táplálkozva érveket és forgatókönyveket gyárt, ezzel éleket farag a jelen tapasztalásába. Kockítja az élményt. Igyekszik kiszámítani a nem, vagy nehezen kiszámíthatót, tudni a nem tudhatót. Teszi ezt azért, hogy megóvjon a “veszélytől”, ami fájdalommal járhat. Egyrészt ez jó, hiszen van egy beépített automata fájdalomcsillapítónk, másfelől van egy olyan kevésbé áldásos velejárója, hogy amennyire próbáljuk elkerülni a fájdalmat (nehéz érzelmek), azzal arányosan gátoljuk magunkat az örömteli dolgok átélésében is (pozitív érzelmek). Ez oda vezet, hogy az élet teljes megélése helyett csupán éldegélünk. Mint egy sportautó, amivel piacra vagy az aldiba járnak, pedig autópályára is tervezték. Így egy keskeny, múltból táplálkozó érzelmi spektrumban maradunk. A kép, amivel ezt illusztrálni tudom az, amikor az ejtőernyős földet ér, majd úgy indul el, hogy több szálon rajta maradt az ernyője, és azt húzza maga után. Van, hogy úgy belegabalyodik, hogy egyedül nem is tud kijönni belőle.
Az a tapasztalatom, hogy minél mélyebben tudom megélni egy-egy hasonló élmény érzelmi árnyalatait, annál kevésbé tér vissza hasonló formában az a jelenség.
Az elme viszont törekszik az ismerősre (hasonlóra), ezért magyaráz, értékel, előre cölöpöket ver az ismeretlen útba, hogy próbálja ismerőssé alakítani. Ennek a nyesegetésnek gyakran az az eredménye, hogy az élményt, amit az élet tálcán kínál, olyannyira szétfarigcsáljuk (már előre), hogy végül a teljes tapasztalásnak csupán egy csonka verzióját éljük meg, amit aztán szépen feldíszítünk (az elme ebben is jó), hogy mekkorát mentünk, és hogy ezt kipipálhatjuk.
Az elme szeret pontszerűen működni, elindulni, lezárni, ám a lényeg a végpontok között van, az átmenetben, a folyamat átélésében.
Ahhoz, hogy merjünk mélyen érezni, énerőre van szükségünk. Ez a kulcsa annak, hogy egyre jobban be tudjuk fogadni az élet mindenségét. Minél több valakinek az énereje, annál kevesebbet nyeseget, és fordítva, minél kevesebb énerővel rendelkezik valaki, annál nagyobb szeleteket hasít le a jelen megtapasztalásából.
Innen nézve a mondást, hogy ismétlés a tudás anyja, azt hiszem inkább úgy mondanám, hogy a tapasztalás mélysége a lényeges, nem az ismétlés.
Paradox módon, minél mélyebben merek tapasztalni, annál kevésbé lesz fontos, hogy valamit (előre) tudjak.
Érdemes feltenni magunknak azt a kérdést is, hogy vajon lehet-e maga az út a cél?
Szerző: Dobai Dániel
Betöltés...
