A húsvéti ünnepek során a televízióban egy magasrangú egyházi képviselővel készült egy interjú, melynek során a következő mondat ragadta meg a figyelmemet: “A bűn büntetése a halál”.
Az egyházi nézőpontból fakadó “bűn”, “bűnösség”, és az “ember eredendő bűnössége”, ennek témái és okai valamint okozatai már régóta foglalkoztatnak.
Honnan ered, mi az oka, mi a magyarázata, és mire vezethető vissza a meggyőződés, és az ebből fakadó állandó bűntudatra és vezeklésre buzdító magatartás?
Egyszer egy, a Bibliát kutató műsorban halottam, hogy a bűn szót arámi nyelvről (a Biblia egyes részeinek eredeti nyelvéről) a következőképpen is le lehet fordítani: “célt tévesztett”.
Tiszteletben tartva az egyházi tanítások létjogosultságát, ugyanakkor fenntartva az abban való tévedés lehetőségét is, vizsgáljuk meg a fenti kijelentést az eltérő értelmezés szerint kissé tágabb perspektívából:
“A céltévesztettség (bűn) következménye (büntetése) a végesség (halál).”
azaz:
“A céltévesztettség következménye a végesség (megélése).”
Mit jelent ez pontosan?
Meggyőződésem és tapasztalatom szerint az emberi létezés eredendő célja, hogy az ember, mint végtelen szubsztilis létező megtapasztalja önmagát az anyagi világban.
Azonban ezt – végtelen létezőként – eredendően ennek a végtelen létezésnek a tudatában lenne előremutató megtennünk. Ha ezt nem ebben a tudatban tesszük, akkor lényegében létrehozzuk önmagunk véges, és kizárólag az anyagi világ korlátosságában bízó és csak az azt érzékelő, azt létrehozó és megélő tudatállapotunkat.
Ezt úgy egyénileg, mint kollektíven meg is tettük és meg is tesszük. Ezért vagyunk eredendően célt tévesztettek. De nem bűnösök. Célt tévesztettek! Mennyire más érzet célt tévesztettnek lenni, mint bűnösnek..
De ettől a tény még tény: belevesztünk az anyagi világ, az anyag, a három (négy) dimenzió, a korlátosság, és a végesség illúziójába, és tudati szinten teremtjük ezt magunknak újra és újra és újra.
Úgy egyénileg, mint kollektíven.
Amíg az eredeti cél csupán a végtelentől, a mindenségtől, a végtelen istenitől való eltávolodás, és ennek az eltávolodásnak a megtapasztalása lett volna, addig ezen eltávolodás helyett létrejött a tudat egyirányú elszakadása önmaga és az isteni végtelen tudatától.
Érezzük a különbséget, ami az eltávolodás, és ami az elszakadás között van: a végtelentől való elszakadás esetén az emberi tudat már tudatában sincs önmaga végtelenségének, és ez akár végtelen ördögi körbe is taszíthatja az egyébként örök létezőt.
Mit jelent ez a hétköznapokban?
Egészen pontosan azt, hogy az emberiség jellemzően, mégha logikailag, mentálisan érti is, vagy ha hiszi is a végtelenség létezését (nevezhetjük ezt Istennek, vagy Isteninek), vagy hiheti ezzel együtt önmaga végtelenségének lehetőségét is, ezt megélni és ténylegesen működtetni csak keveseknek sikerül.
Nem különleges kiváltság ez, de sok tényezőtől függ, hogy mikor, miért, vagy hogyan lehet ezt elérni, megtapasztalni. Annyi bizonyos, hogy a szándék, a törekvés, az “útkeresés”, és az önismeret magas foka elengedhetetlen részei annak a folyamatnak, ami végül azt hozza el az egyén számára, hogy megtapasztalhatja önmaga végtelenségének különféle állapotait.
A jó hír, hogy önmagunk végtelensége minden nehézség ellenére tényleg megtapasztalható. Nemcsak “odaát”, hanem már az emberi életben is. Létrejöhetnek olyan állapotok, amely során az egyén képes egy végtelen nézőpontból, önmaga végtelen létezésének nézőpontjából rátekinteni önmagára, önmaga életére, annak összefüggéseire és a létezésére.
Maga a folyamat sokféle aspektusú lehet, de az mindenképpen közös metszéspontnak tűnik ezen megélésekben, hogy ezen magasabb megértések alatt ill. ezek következményeként – bármilyen élethelyzetben – egyfajta tökéletes nyugalom tölti el az embert. Egyfajta “bármi van, minden rendben van” érzet.
Ez nem azt jelenti, hogy az egyén innentől kezdve nem foglalkozik a világi dolgokkal, vagy nem azt jelenti, hogy a hétköznapi események ne lennének fontosak. Nem felelőtlenséggel párosul ez a megélés. Épp ellenkezőleg. Ebben a megélésben és megértésben az a nagyszerű, hogy a hétköznapi cselekvés belső motivációja változik meg a pozitívnál is pozitívabb irányba.
Ebben az állapotban az ember – bármilyen szélsőségesen nehéz élethelyzetben is – már nem félelemből, nem aggódásból, nem akarásból, nem görcsöléssel és nem szenvedésből cselekszik, hanem a végtelen bizalom és öröm állapotából.
Azért, mert ilyenkor megjelenik benne az eredendő cél és az eredendő végtelen tudat és lélek motívációja: megtapasztalni önmagát az anyagban a végtelen lehetőségek legmagasztosabb megnyilvánulásaként.
Ez a végtelenből fakadó nyugalom és bizalomállapot megjelenhet egy mélyreható önismereti munka során akár spontán módon is, és megjelenhet-kiterjedhet kitartó szellemi-lelki-meditációs gyakorlatok eredményeképpen tudatosan, akaratlagosan is.
A meditációk és az elmélyülések gyakorlatai pedig évek, vagy évtizedek alatt akár a hétköznapok állandó részévé tehetik ezt a magasztos megélést és lelki állapotot, amely már az eredendő végtelen szubsztanciájából fakad, és amely végeredményben képes átalakítani nemcsak az élet, de akár a halál ma ismert fogalmát és formáját is.
Szerző: Pázmányi Gábor
Betöltés...
