Ez az írás némileg rendhagyó lesz abban a tekintetben, hogy egyfajta spirituális polgárpukkasztó írás lehet egyesek számára, és bizonyos értelemben akár kontraproduktív is lehet, amennyiben az elolvasása során az olvasóból kevésbé megértést, mint inkább meghökkenést-elutasítást vált ki.
De ezt a kockázatot most vállalom 🙂
Egy alkalommal, amikor egy hosszabb elmélyülésre készültem, előtte felvezető megtisztulási rutinként a „nem azonosult figyelem” meditációs technikát alkalmaztam.
Ennek a meditációs technikának az a lényege, hogy az ember önmagát, önmaga helyzeteit, önmaga viselkedését, reakcióit, érzelmi állapotait egy-egy adott személyiségjellemző mentén vizsgálja, pontosabban megfigyeli.
Leegyszerűsítve a dolog lényege egy objektív, önmagát megfigyelő, de önmaga (és a helyzet, illetve mások) fölött nem ítélkező nézőpontban van. Ítélkezéstől, címkézéstől, véleményezéstől, megítéléstől és bizonyos értelemben a megéléstől független állapoton van a hangsúly. Ebben az értelemben a tudat a megélő-megfigyelt állapotából egy megfigyelő jellegű állapotba helyezi át a figyelmet – önmagára. A lényeg tehát az objektív nézőpont kialakításán, és az ítélkezésmentességen van. Csak a rátekintés, és a megfigyelés a lényeg.
Ebben az állapotban – most nem részletezendő, összetett okokból – a tudat képes levonni az élet eseményeinek lelki vonatkozású tanulságait, képessé válik „tanulni”, fejlődni, tágulni, „haladni”.
Az ego szintjén ez sokszor felismerésekben, megértésekben, szélesebb perspektívájú rátekintésekben, valamint összefüggésekre való rálátásban nyilvánul meg, hosszabb távon pedig előremutató személyiségváltozásban, illetve szellemi-lelki (mentális – érzelmi) megtisztulásban testesedik ki.
Nem véletlen, hogy minden vallásban és a misztikus tanításokban külön és fontos figyelmet szentelnek a napi szintű elmélyülésnek és az önvizsgálatnak (ami nem tévesztendő össze a bűnbánattal).
Tehát ebben a nem azonosult figyelem állapotában figyeltem meg magamat egy adott régebbi életeseményemben, illetve a helyzetet és az abban való megéléseimet. Kis idő elteltével valahogy a szokásosnál „magasabbról” tekintettem rá a folyamatokra (elmélyült belső állapotokat nehéz pontosan szavakba önteni). A következő érzetem, megélésem és megértésem keletkezett, ahogy letekintettem magamra és a megfigyelt helyzetre:
„Automatikus pszichológiai programok vagyunk”
Úgy vélem fontos az egész mondatot szavanként kifejteni:
Automatikus: tehát a tudatos akaratunktól független,
Pszichológiai: szellemi-lelki (azaz mentális és érzelmi, illetve tudati szubsztancia),
Programok: bizonyos értelemben determinált és ismétlődően futó tartalmak,
Vagyunk: nem csak a szituáció, amiben vagyunk. Nem csak a megéléseink, ahogyan azt a klasszikus pszichológia értelmezi. Nem. Mi magunk vagyunk az automatikus pszichológiai programok. Mi vagyunk a helyzet, mi vagyunk a megélés, és mi vagyunk mi magunk is. Így együtt.
A kifejtett rész tehát egyben: a tudatos akaratunktól független, mentális és érzelmi, determinált és ismétlődően (a saját tudatunk) megnyilvánuló tartalmai vagyunk, és ezt éljük. Ez az, amit életnek hívunk.
És mi következik ebből?
Az, hogy amit a hétköznapok során megélünk, az illúzió. A tudat illúziója. Igazán jóféle, hihető, talán némileg még élhető illúzió, de mégiscsak illúzió.
Egészen egyszerűen: ami az anyagban megnyilvánul, maga az anyag, benne én te és mindenki egy egyszerre (többdimenziósan) egyénileg és közösen, bizonyos értelemben (részben) általunk teremtett illúzió.
Az, amit megélünk magunkból az az ego. Amit megélünk magunkból, az valójában nem önmagunk vagyunk a magunk teljességében. Ez csak az ego. Egy szerep. Ez az azonosulás állapota. A tudat, a lélek, a valódi lényünk az azonosulás állapotában van. Azonosul azzal, aminek épp most megéled magadat.
És hogy miért, és hogy jött létre ez az egész?
Véleményem szerint a szabad akarat okán. A szabad akarat szentsége okán. Mondjuk úgy: ez is egy opció a végtelen létezés tengerében. Nagy valószínűséggel nem a legjobb, nem a legmagasztosabb, és nem is a legminőségibb létállapot, de ez most már így alakult. Ebből kell kihoznunk „valamit” 🙂
Minden, ami vagy, minden, amit az ember megél magából az életben, az nem más, mint a tudatában lévő (összetett és többszintű – tudatos, tudatalatti és tudattalan) tartalmak összessége és megnyilvánulása, megtestesülése. Nem tud más megnyilvánulni, nem tud más lenni az élet és az életed, mint ami a tudatban, a tudatodban van. Ezért van nagy jelentősége az oly sokat emlegetett tudatosodásnak, és a fejlődésnek. Mert valójában sokkal több, sokkal nagyobb, sokkal mélyrehatóbb minden és mindenki, mint amennyit a hétköznapok során érzékel/érzékelünk és megélünk magunkból.
Miért fontos ez?
Mert ez alapján egész egyszerűen nem úgy és nem azt éljük az életünk során, amit és ahogyan lehetne. Valójában tehát nem magunkat éljük meg, hanem a valódi lényünkre „ráépült” automatikus pszichológiai programjainkat éljük öntudatlanul. Az önismeret, a pszichológiai módszerek, a szellemi-lelki gyakorlatok, az elmélyülések és a meditáció pedig végső soron mind-mind azt szolgálják, és ahhoz visznek közelebb, hogy valóban önmagad légy.
Ami jó hírnek tűnik ebből a szempontból, hogy ha az emberi tudat a szabad akaratából jutott ebbe a (tudat) állapotába, akkor a szabad akarat által ki is szabadulhat belőle. Ami engem illet: vallom, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy bizonyosságot is szerezzek arról, hogy ez így is van.
Ennek fényében, ha benne vagy egy nehéz élethelyzetben, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnéd, ha kilátástalannak, elveszettnek, vagy az életet nehéznek, problémásnak éled meg, akkor nem árt emlékezni: ez az egész csak egy automatikus pszichológiai program. Egy illúzió. A Te programod, és a Te illúziód.
Amiből hosszútávon kijönni – kezdetben legalábbis – az önismeret segítségével lehet.
Az önismeretről pedig a következőt lehet elmondani: nem éri meg halogatni, de jó hír, hogy bármikor el lehet kezdeni 🙂
Szerző: Pázmányi Gábor
Betöltés...
